Álomvilág

A legelkeserítőbb az, hogy az az egyetlen lenyűgöző világ, amelyben bármely ábránd valóra válhat, melyben nincsenek túlléphetetlen határok és megszűnik a lehetetlen, csupán számtalan merész képzelgés szárnyalása, vágyakozások, remények, emlékek, elrejtett és elfojtott képek kiszínezett találkozása. Egy meséskönyv csupán, amelyben létezhet tökéletes döntés, tökéletes érzelem, tökéletes pillanat. Így az egész egy hazugság is egyben. A legkeserédesebb csalfa titok, amit még szinte büntetlenül elfed a szürke, sivár valóság. A legkönnyebben uralmat szerző lélektelen gondolat, ami elhihet velünk bármilyen megtévesztő, reményt feléledni hagyó képtelenséget…

Gondoltam így naiv fejjel sokáig. Míg ma reggel ráébredtem, nem lehet az álmokat hibáztatni a kiábrándultságért, a csalódásért és utánuk ért fájdalomért. Az egészért a zord valóság felelős. Tulajdonképp néha jelentéktelen vagy zagyvaság is az egész. De ha mégsem, akkor igazán várom az újabb őrült álmot ma éjjel..

Szívem csücskén túl

Hogy lehet megutálni valakit? És gyűlölni? Van-e közte különbség egyáltalán? Mit kell ’vétkeznie’ valakinek, hogy a már gondolatától is kiverjen a hideg? Bosszantó, de be kell vallani, hogy a hátunk közepére kívánt emberek igenis folyton foglalkoztatnak bennünket és képben akarunk lenni a jelenlegi helyzetükkel, amiből persze aztán újabb idegesség születik.

Gyűlölni valakit szerintem nem lehet csak úgy, nem is egy könnyű lelki feladat. Nagyon sokat kell ártania valakinek ahhoz, hogy ilyen érzés születhessen. Talán leginkább rokonból vagy igaznak hitt barátból lesz leghamarabb kiátkozott ellenség. Egy embernek már majdnem sikerült nálam is erre a szintre lépnie. Az utálatból viszont sokkal több embernek juthat. :) Elég ha nem szimpi a fazon, és máris keressük magunkban a kifogásokat, hisz persze könnyű elsőre ítélni. De azért mindig kell valami, ami tényleg túllépi a határokat és a ’nemérdekelezahülye’ szintről az utálatig vezet. Szükség van arra is tehát, hogy át akarj látni a másikon. Ami belőlem leginkább ki tud hozni ellenszenvet, az az okoskodás, a feltűnési viszketegség és a buta (nem szellemileg gyenge, hanem az élethez ostoba) emberek. Na és a legszuperebb ezeknek a kombinációja. Amikor pontosan az együttes hatások miatt, már észre sem veszik mennyire gázosak. Azon már csak fájdalmasan nevetni tudok. A facebook ezeknek az idiótáknak jócskán helyet is ad az üzenőfalon nap mint nap. (Y) A másik amit imádok, a túlzott egóval megáldott személyek. Azok, akik azt hiszik gond nélkül beléphetnek a másik fél-méteres privát szférájába, leszólhatják, vagy jól álcázott icipici szúrásokkal égethetik mások előtt, hisz az ő szavuk és jelenségük mindenkié felett van. Az ő tekintetük mindig! elárulja az utálatot, ami még szép, hogy hamar kölcsönössé is válik.. :) Persze nem kell mindenkit szeretni, a világ a normális körforgáshoz kellenek vetélytársak, a hülyékre pedig még ennél is nagyobb szükség van. :P

Ő

Elkezdődött az eskövő szezon. Ez is egy olyan esemény, ami után az ember magára gondol. Eltünődik neki lesz-e, milyen lesz vagy milyen volt. Milyen idők jártak ekkor meg akkor. Milyen felülmúlhatatlan volt a fiatalkori boldogság. Mondjuk az első igazi szerelem. Ami persze felveti, hogy ki volt az Igazi. És mit jelent az, hogy Igazi? Honnan tudhatod mielőtt elhatárolod magad mellette, hogy ő a nagy Ő? Mitől lenne épp Ő az? Sajnos én sem tudom igazán megfogalmazni mitől lesz Igazi valakiből, mert azt hiszem még nekem sem jött el. De talán attól, hogy mindenkiben Őt keresed. Talán, hogy már csaknem tökéletesnek és a példaképedként látod. Talán, hogy megérted minden rezdülését és ő is a Tiédet. De ami biztos, hogy akár életed is adnád érte a rózsaszín köd elillanása után is. A sok szerelem közt is különbséget lehet tenni. Vannak átlagos párok átlagos szerelemmel, és vannak párok, akik meglátják őket és csak nevetnek rajtuk. Utóbbiak az tökéletes párok. A szomorú igazság, hogy nem mindenki talál rá élete megfelelő szakaszában az Igazira. Jöhet túl korán, amikor az ember még a nagybetűs élet küszöbének közelében sem áll, vagy túl későn, amikor már akár gyermekek is születtek egy másik szerencséstől. Még az is meglehet, hogy az Igazi nem Téged választ. Ettől válik olyan ritka csodává egy tökéletes kapcsolat. De ettől még nem lehet elbújdosni, keseregni vagy keresve-kutatva megőrülni. Élni kell, abban a reményben, hogy talán csak még nem jött el a nagy Ő vagy ha mégis, akkor azért még kaphatunk annyi örömöt, amivel mégsem érezhetjük feleslegesnek az életünket és bízhatunk abban, hogy akit annyira szeret(t)ünk, boldog lesz velünk vagy nélkülünk..

A szerelem árnya

Egyetlen személy is képes tönkretenni. Magához csalogat, kedves szavakkal édesget, majd bezár börtönébe, a bájos kis kalitkába, ami ideig óráig kellemes lehet. Addig míg úgy tűnik itt minden szeretetet megkaphatsz és végre biztonságban érzezheted magad. De mire feleszmélsz már záródik az ajtó, és rájösz, hogy minden érzés, amiben eddig részesültél mostanra csak lebénítja a tested és gondolataid. És csak vergődsz a sivár cellában, amibe önként sétáltál be, ahol már csak értéktelen képzelgéseid léteznek, amiben már csak önmagad árnyéka lehetsz. A kiútat így, egyre erőtlenebbül keresed. Míg egyszercsak sikerül rátalálnod. De addigra már temérdek sérülésed lesz. És mikor végre szabaddá válsz ettől a félelmetes erőtől a még rémítősztőbb ismeretlen vár Rád. A sötét rengetegbe érve pedig előtünnek a régi emlékek. A korábbi sebek felszakadnak és csak lassan múlik a (v)érzés. Továbbhaladsz vagy fájó emlékeid erdejébe bújsz-e, csak Rajtad múlik. Sokszor az egyetlen út, maga a kiút..

Életút

Az élet egy hosszú utazás. Épp olyan mintha egy vonaton zötyögnél. Emberek szállnak fel Hozzád és sokszor csak egy-egy megállóig vannak Veled, aztán feledésbe is merül arcuk. De kell, hogy akadjon olyan is, aki a hosszú út végéig Veled marad..
Először lehet, hogy nem is veszitek észre egymást, csak bámultok ki a fejetekből. De aztán eljön a pillanat, hogy összenéztek. És mindketten tudjátok, hogy ez az alkalom a kezdete valaminek. Egymás mellett szebb a világ és hamar bebizonyosul, hogy valóban belecsöppentél a szerelembe. Őt többé már nem tudnád elfelejteni. Nem is érted miért, megtörténhet azonban, hogy egyikőtöket a sors arra bíztatja, hogy átszálljon egy másik irányba. És azután ki tudja találkoztok-e még valaha? Annyi lehetőség van és oly nehéz hirtelen dönteni.. Egyetlen ember, az Igazi miatt viszont megéri a végállomás elérésének pillanatáig kockáztatni, rohanni, szenvedni, keresni, várni, meghalni..

(2009.01.27.)

A legfontosabbak

Te kiért tennéd tűzbe a kezed? Ki az akiért odaadnád mindened, amid csak van, csak hogy Őt megmentsd? Most pedig gondolj bele ebből hány olyan személy van a listádon, amelyikőjük nem kap annyi megbecsülést, mint amennyit érdemelne. Bizony néha könnyű elhanyagolni azokat, akiket a legjobban szeretünk, mert alapvetőnek vesszük, hogy tudják mit érzünk irántuk. De nem. Mondani kell, éreztetni minél többször. Ettől vagyunk emberek. Egy ölelés és egy szeretlek együtt..nem kell több!

Az én listámon csak két ember van. Anya és nővérem. Ha belegondolok mennyire szeretem őket, akár pár könnycsepp is kicsordul a szememből. Rajongok a személyiségükért, imádom a mozdulataikat, a szokásaikat, a lényüket. Anya, talán sosem olvasod majd ezt. De tudja meg mindenki, én is szeretnék ilyen jó édesanya lenni ám. Ilyen aki, feltétel nélkül tud szeretni, odaadni mindent, betegségben, bajban is védelmez, elfogadja a folytonos tévedéseket, a szófogadatlanságot, és harcol a hétköznapokban évtizedekig, csak hogy a gyerekeinek mindene meglegyen. Ő tényeg ilyen. Nagyobb tiszteletet nem érdemel senki sem ezen földön tőlem, mint Ő. Nagyon szeretlek Anya! Önnzőség lehet, de bár az én testem érne földbe hamarabb, mint az övé, csak hogy hiányát soha ne kelljen éreznem. A nővérem a legönzetlenebb ember, akit csak ismerek és a legjobb barátom is egyben. Nélküle nem érezném biztonságban magam ebben a nagy világban. Ha egyszer mindenki eltünne körülöttem, ő akkoris megragadná a kezem és mellém állna. Tudom. Remélem nagyon sok boldog év áll még mindkettőjük előtt. Gyorsan megy az idő. És elhiszem felnőni látni valakit még gyorsabb, mint átélni azt. Tudom, ez az élet rendje. De... én csak annyit szeretnék: szeretni Őket, minél tovább!

A boldogság nyomában

Mit számít ez az egész? Mit számít ha elbukod vizsgát vagy ha elkésel munkából? Van értelme olyan véresen komolyan venni bármit is, ami igazából csak az aktuális nyüzsgő világ elvárásainak kikerülhetetlen része és nem tesz is boldoggá? Muszáj a kötelességek miatt idegeskedni?

Nem kell megfeszülni. Nyugi, egyszer mind meghalunk. Ezért olyan fontos a mának, a pillanatnak élni blablabla, mondják sokszor. De rájöttem mi a baj ezzel. Képtelenség. Mert amíg az a bizonyos örömteli pillanat tart, nem érzed igazán az értékét, egy kis időnek el kell telni. Mert akkor, ott, nehezen tudod úgy megragadni az érzést, hogy arra azt mondhasd: ez a boldogság. Leginkább csak annyi jöhet őszintén, hogy: most jól érzem magam. Ezért lehetséges, hogy boldogság érzését leginkább a jó emlékeink felidézései okozzák. 100-500 éve is világ volt a világ, az emberek akkor is dolgoztak, akkor is sokan csak egyek voltak a világmindenségből, és jól lehet, hogy ma már senki nem emlékszik rájuk. Ma is így működik minden! Lehet, sőt valószínű, hogy mi is nyom nélkül megyünk el. És tudod mi a 'legjobb'? Hogy a végén senki nem fogja számon kérni mivel is tölöttük el azt a kis időt amit kaptunk a létezésünkre. Senkinek nem is fog számítani. Mert mindenki magának szúrja el, vagy csinálja jól. És mindenki az önmaga boldogságát fogja tovább keresni és tovább fog lépni. Ezért nem szabad erőltetve, félelemben az elvárásoktól, csak a napi munkánknak élve, megfelelni vágyva, a szeretet kimutatása és a saját apró örömeinknek való kedvezés nélkül élnünk. A porszemek leperegnek életünk homokórájában és soha többé nem hozhatjuk vissza őket..

Végtelen gondolatok

Arra gondoltam ma, hogy kicsit emészthetőbbé teszem ezt a blogot. Nem várhatom el, hogy mindenki olyan agyalós természetű legyen, mint én, sőt azt sem, hogy kibogozza mire gondolok, amikor épp az elmúlásról írok. Nem szívesen hallanám vissza, hogy ez a nő zizzent. Ha belegondolunk attól tartok minden művészt annak hisznek egy kicsit. Sajnos. És mondjuk a  dj-ket miért nem? Pedig ők is alkotnak, csak más stílusban. A művészek célja is csupán az, hogy olyan maradandót hozzanak létre a világnak, amiben lehetőleg tehetségesek, és amit haláluk után is maguk mögött hagyhatnak. Leszögezem én csak írok, nem művészkedni próbálok. De miért lenne bűn belegondolni az élet alapvető dolgaiba? Mi értelme csak a napi rutinnak élni? Pedig hányan teszik ezt.. Csak ezt, csak a folytonos teendők. És gondolatok nélkül alszanak el. Vagy éppen úgy, hogy na ma akkor megcsináltam ezt meg ezt, pipa, holnap pedig az meg az vár rám. Ez nem elmélkedés. Ez a szürke hétköznap folytatása. Olyan kevés embertől hallom, hogy álmodozik. Én napi szinten biztosan legalább 1-2 órában ezt teszem. De miért is lenne ez baj? Mert az ábrándoknak nincs helye? Mert nem valóságos? Miért kellene mindig csak a tényekre figyelni? Hiszen mi magunk sem tudjuk, miért élünk pontosan, kik vagyunk a világmindenségben, sőt mi is az, hogy világ? Aki dilisnek tart, az most próbáljon meg válaszolni a kérdésre. Mondhat rá A-t, én meg mondok rá B-t. :) De ki tudná bebizonyítani az igazát? Talán olyan, mint igazság sem létezik. Talán mi is csak álmodunk valójában (felteszem nem). De tudnád igazolni leszögezett földi törvények nélkül bárminek is az ellenkezőjét? :)

A pusztulás ajándék

Létezik egy olyan különös dolog, amire mindenkinek szüksége van. Az állandóságra. Egyetlen biztos pontra. Legyen az egy hely, tárgy vagy személy. A stabil kötődés erőt ad. Mert anélkül nem tartoznánk sehova. Ám az a legjelentősebb kötelék meghatározza a személyiségünket is. Ezért olyan félelmetes a változás. Mert úgy érezzük, hogy egy darabunkat veszítjük el, főleg ha attól A legfontosabbhoz fűződő érzelmeinktől kell megválnunk. És rettegünk, hogy minden összeomlik a fejünk felett. Ezért inkább sokszor megadjuk magunkat saját félelmeinknek a látszat békesség kedvéért, és próbáljuk összerakni korábbi szeretetünk széthullott darabjait. Még akkor is, ha legbelül már érezzük, hogy veszett az ügy. Mert az emberi lélek akaratlanul is vágyik a megtisztulásra, a békülésre. De ekkor kell az ész parancsát követni, és a szív sajdulását finoman fájni hagyni. Mert a változás igaz pusztulással jár, de a hanyatlás után mindig épülés, egy jobb időszak jön. Mindig van kiút, minden rendbe jön, ugye?

A halál a beteljesülés útja (egy fiatal lány és egy nagybáty emlékére)

A láthatatlan erők képesek a leghatalmasabb pusztításokra. A legnagyobb rombolás pedig mi más, mint a halál. Micsoda hátborzongató szó ez egyes körökben. Ám akadnak olyanok is, akik nem félnek elköszönni az életüktől. Ők, akik már nem érzik, hogy dolguk lenne földi létükben vagy azok, akik már-már jobban rettegnek életüktől, mint haláluktól. Kemény az élet, senki sem cáfolja, a szenvedésnek pedig csak a halál útján lehet megpróbáltatás nélkül véget vetni. Ám mi van azokkal, akik úgy mennek el, hogy csak még egyszer utoljára érezni akarták volna életük tavaszának halovány melegét. Egyben nincs különbség: Valakinek meg kell halni, hogy a többiek megbecsüljék az életet. Jön egy vírus, baktérium, daganat, mindegy mi, és belülről csendesen elpusztít. Úgy emészt fel, hogy közben éppen belőled táplálkozik, és már-már elhiteteti, hogy ez a sorsod, és Te is utolsó pillanatra vágysz. Felőröl minden jókedvet, mosolyt és örömöt, és maga mögött sem hagy mást az itt maradtaknak.

Szóval mitől is félünk igazán? A csendtől, ami utána következik...