Örökkön örökké

Azon tűnődtem, hogy annyi szerelmet látok magam körül. Elérhetetlenből rengeteget, beteljesültből keveset, viszonzottból alig. Pedig végső soron ez mozgatja az egész életünket, hiszen mindenki szeretne boldog lenni és a legtökéletesebb formája egy valódi földi örömnek egy ideális párkapcsolat. Szinte ahogyan az eszünkhöz kapunk megszületik a vágy magunk mellett érezni Valakit, aki illik hozzánk, akivel az időt legszívesebben megállítanánk, hogy az soha ne érjen véget. Persze először még nem mindenki gondolja komolyan, csak próbálkozik. De aztán ha akarjuk ha nem, egyszer csak egy olyan ember kopogtat az ajtónkon, akire nem tudjuk azt közömbösen rácsukni. Mindig meglepődünk, hogy na erre aztán tényleg nem számítottunk, hogy 2 ismeretlen ismerősből, hogy lett olyan egyértelműen nagyszerű páros, akik annyi mindenben hasonlítanak és korábban mégsem találkoztak. Lényegében mindegy is, hogy kivel és mikor, maga a szerelem, mint megfoghatatlan dolog érdekes, hiszen ez maga egy csoda. Megdöbbentő, hogy tud összekapcsolni 2 embert egy olyan érzés, aminek sehol sincs nyoma, amiben senkinek nincs érdeke, ami az égben köttetett. Miért akarunk folyton róla beszélni mindenkinek, miért gondolunk rá óráról órára, miért akarunk vigyázni rá minden áron, miért akarjuk vele megosztani minden gondolatunkat, miért látjuk eszményinek? Hogy lehetünk olyan vakok, hogy észre sem vesszük, milyen kis csacsik vagyunk közben, hogy mit sem adunk véleményekre, hogy az sem számít, ha őrültnek hisznek? Mert azt gondoljuk, hogy ezt senki nem értheti meg, mert ők nem érzik azt, amit mi. Lehet, hogy így is van, totál mindegy. De miért is akarnánk elvenni bárkitől ezt a semmibe sem kerülő érzést? Hagyni kell a mesét létezni. Én úgy hiszem még egy elbukott szerelem is többet ad, amíg él, mint amennyit elvesz miután elhervad. Beépül a testünkbe, beissza magát az elménkbe és elhiheti velünk a varázslatot, amiben nem értjük a trükköt, de nem is vagyunk kíváncsiak rá. Hiszen akármilyen kis csalafintaság van mögötte nem számít, csak soha ne szűnjön meg. És én hiszem, hogy nem is múlik el véglegesen. Hiszen a szeretet az egyetlen dolog, ami téren és időn át is működik. Mindegy mekkora a távolság, mindegy mennyi idő telt el, egy szerelemből sohasem lesz közöny míg világ a világ. Ha közömbösség lesz belőle, akkor az nem is volt szerelem. Ez az univerzum által a megfoghatatlan semmiből gyurmázott kis érzés talán tompul, de nem tűnik el nyomtalanul amíg 2 ember él és emlékezik. Ami aztán meghatároz minket, és ezáltal a világot. És ilyen egyszerűen és mágikusan lesz végül: a semmiből örökké.

Áldozat

Körülbelül 12 éve fogalmazódott meg bennem az az alapvető gondolat, hogy véletlenek nem léteznek. Akkor még ezt az egyszerű kis tézist, azért ültettem el a fejemben, hogy kivonjam magam alól a felelősség teljes körét, és gyakorlatilag egy karosszékből hátradőlve figyeljem az életem alakulását. Egészen naivan, de úgy gondoltam, én olyan végtelenül szerencsés ember vagyok, hogy odafent megajándékoztak a földi életemmel, amit nekem csak a jolly joker lapok folytonos előhúzásával élveznem kell. Csak az első nagyobb tévedéseim után koppant meg a kőpadlón először a elképzelés, hogy talán mégsincs igazam. Abban továbbra is hittem, hogy a sorsom ki van szabva rám, de abban már csöppet sem voltam biztos, hogy ez csak pozitív kimenetelű lehet. Ekkor kezdtem el először marcangolni magam és olyanná válni, amilyen most vagyok: egy félig optimista lendületű, de depresszív gondolatokra is hajlamos lénnyé.

Miért fontos ez most? Mert most úgy érzem ujjat húztam a sors láthatatlan emberével. Olyan szerteágazó út elé állított, amiből nem lehetett könnyű, előre kiszámíthatóan jó döntést hozni, ami nem bosszulja meg önmagát. Lebénított majd rákényszerített, hogy kilépjek a komfortzónámból és végérvényeresen rálépjek arra az ösvényre, ami meghatározza életem hátralévő részét. Tovább nem maradhattam a megszokott kis környezetemben, mert valaminek a megtapasztalását elbuktam volna. Áldozatot hoztam annak érdekében, hogy valahol űrt hagyjak magam mögöm és valahol kitöltsem azt. És ez most borzasztóan fáj. Mert a választásom eredménye semmiképp sem lehet örömteli, mert az egyik felem folyamatosan szenvedni fog a hiány felett, miközben a másik részem az új élményekkel próbálja majd pótolni a kimaradt kis derű legókockákat. Állandó vívódás elé nézek, vajon melyik részem kerekedik felül és nyomja el a kedélyem mérlegét.

Miért vagyok annyira biztos benne, hogy ez nem csak most sajog hanem még sokáig fájni fog? Mert az elmúlt hónapokban igazán felülértékeltem az életem, és többször is rájöttem, hogy talán még soha nem voltam ilyen boldog. Mindenem megvolt amire vágytam, amit el tudtam képzelni. A legnagyobb áldozat a földön pedig mi más lehet, mint elengedni azt amit/akit szeretünk. És én megtettem. És most egy ideig nem nézhetek vissza. Hiszen okkal történt az is, hogy ott voltam, az is hogy eljöttem. Még magam sem tudom, hogy miért alakult így, ez a szakasz csak a kezdet volt vagy ez volt a vég. Megpörgetném az idő kerekét, de nem lehet. Talán 100 nap múlva ez is kiderül.