Annyi mindentől lehet félni. Érzésektől, emberektől, dolgoktól, történésektől. Olyanoktól amire számítunk és olyanoktól, amikről elképzelésünk sincs. Ismerttől és ismeretlentől. Számtalan lehetőség, de mégis hasonló szorongást kelt bennünk. Összerezzenünk és keressük a menekülő útvonalat belőle. Idegesekké, feszültekké, aggódóakká válunk és nem tudunk tisztán gondolkodni. És nem tudunk örömöt sem átélni nyugtalanságunkban. Elindul a fejünkben egy óra, ami csak kattog és számolja vissza a másodperceket addig, amíg újra biztonságban leszünk. Ez egy átmeneti, abnormális,passzív helyzet, amiben csak sodródunk, mindaddig míg vissza nem térünk a normális állapotba. A kérdés, csak az, hogy a normális állapot megteremthető-e újra. Lehet úgy, hogy a félelmeinket magunk győzzük le vagy csak túlélhetjük szemlélődve, küzdelem nélkül a szorongást. A végső állomás ennek megfelelően kétféle lehet: erősebbekké vagy gyengébbekké is válhatunk mire túlérünk a változáson. De lényegében mindegy, mert bárhogy is alakul, a korábbi átlagos állapotot már nem biztos, hogy el tudjuk fogadni. Hiszen változtunk. És akkor már csak annyit tudunk rá mondani, hogy az  ami korábban elég volt, az most kevés.

A félelem tehát változást hoz, a változás pedig félelmet szül. És ebben az ördögi körben, amiben csak szenvedés a létezés, amiben nincs tiszta gondolat, amibe nem szűrődhet be napfény, ebben az állapotban kell döntést hozni, irányt választani. Aztán a végén, igyekezni boldognak lenni a döntéssel.

Hiszen Te akartad, mondják.

Nem, én nem biztos, hogy ezt akartam. Én csak...szabadulni akartam a bizonytalanságomból...