Azon tűnődtem, hogy annyi szerelmet látok magam körül. Elérhetetlenből rengeteget, beteljesültből keveset, viszonzottból alig. Pedig végső soron ez mozgatja az egész életünket, hiszen mindenki szeretne boldog lenni és a legtökéletesebb formája egy valódi földi örömnek egy ideális párkapcsolat. Szinte ahogyan az eszünkhöz kapunk megszületik a vágy magunk mellett érezni Valakit, aki illik hozzánk, akivel az időt legszívesebben megállítanánk, hogy az soha ne érjen véget. Persze először még nem mindenki gondolja komolyan, csak próbálkozik. De aztán ha akarjuk ha nem, egyszer csak egy olyan ember kopogtat az ajtónkon, akire nem tudjuk azt közömbösen rácsukni. Mindig meglepődünk, hogy na erre aztán tényleg nem számítottunk, hogy 2 ismeretlen ismerősből, hogy lett olyan egyértelműen nagyszerű páros, akik annyi mindenben hasonlítanak és korábban mégsem találkoztak. Lényegében mindegy is, hogy kivel és mikor, maga a szerelem, mint megfoghatatlan dolog érdekes, hiszen ez maga egy csoda. Megdöbbentő, hogy tud összekapcsolni 2 embert egy olyan érzés, aminek sehol sincs nyoma, amiben senkinek nincs érdeke, ami az égben köttetett. Miért akarunk folyton róla beszélni mindenkinek, miért gondolunk rá óráról órára, miért akarunk vigyázni rá minden áron, miért akarjuk vele megosztani minden gondolatunkat, miért látjuk eszményinek? Hogy lehetünk olyan vakok, hogy észre sem vesszük, milyen kis csacsik vagyunk közben, hogy mit sem adunk véleményekre, hogy az sem számít, ha őrültnek hisznek? Mert azt gondoljuk, hogy ezt senki nem értheti meg, mert ők nem érzik azt, amit mi. Lehet, hogy így is van, totál mindegy. De miért is akarnánk elvenni bárkitől ezt a semmibe sem kerülő érzést? Hagyni kell a mesét létezni. Én úgy hiszem még egy elbukott szerelem is többet ad, amíg él, mint amennyit elvesz miután elhervad. Beépül a testünkbe, beissza magát az elménkbe és elhiheti velünk a varázslatot, amiben nem értjük a trükköt, de nem is vagyunk kíváncsiak rá. Hiszen akármilyen kis csalafintaság van mögötte nem számít, csak soha ne szűnjön meg. És én hiszem, hogy nem is múlik el véglegesen. Hiszen a szeretet az egyetlen dolog, ami téren és időn át is működik. Mindegy mekkora a távolság, mindegy mennyi idő telt el, egy szerelemből sohasem lesz közöny míg világ a világ. Ha közömbösség lesz belőle, akkor az nem is volt szerelem. Ez az univerzum által a megfoghatatlan semmiből gyurmázott kis érzés talán tompul, de nem tűnik el nyomtalanul amíg 2 ember él és emlékezik. Ami aztán meghatároz minket, és ezáltal a világot. És ilyen egyszerűen és mágikusan lesz végül: a semmiből örökké.