Körülbelül 12 éve fogalmazódott meg bennem az az alapvető gondolat, hogy véletlenek nem léteznek. Akkor még ezt az egyszerű kis tézist, azért ültettem el a fejemben, hogy kivonjam magam alól a felelősség teljes körét, és gyakorlatilag egy karosszékből hátradőlve figyeljem az életem alakulását. Egészen naivan, de úgy gondoltam, én olyan végtelenül szerencsés ember vagyok, hogy odafent megajándékoztak a földi életemmel, amit nekem csak a jolly joker lapok folytonos előhúzásával élveznem kell. Csak az első nagyobb tévedéseim után koppant meg a kőpadlón először a elképzelés, hogy talán mégsincs igazam. Abban továbbra is hittem, hogy a sorsom ki van szabva rám, de abban már csöppet sem voltam biztos, hogy ez csak pozitív kimenetelű lehet. Ekkor kezdtem el először marcangolni magam és olyanná válni, amilyen most vagyok: egy félig optimista lendületű, de depresszív gondolatokra is hajlamos lénnyé.

Miért fontos ez most? Mert most úgy érzem ujjat húztam a sors láthatatlan emberével. Olyan szerteágazó út elé állított, amiből nem lehetett könnyű, előre kiszámíthatóan jó döntést hozni, ami nem bosszulja meg önmagát. Lebénított majd rákényszerített, hogy kilépjek a komfortzónámból és végérvényeresen rálépjek arra az ösvényre, ami meghatározza életem hátralévő részét. Tovább nem maradhattam a megszokott kis környezetemben, mert valaminek a megtapasztalását elbuktam volna. Áldozatot hoztam annak érdekében, hogy valahol űrt hagyjak magam mögöm és valahol kitöltsem azt. És ez most borzasztóan fáj. Mert a választásom eredménye semmiképp sem lehet örömteli, mert az egyik felem folyamatosan szenvedni fog a hiány felett, miközben a másik részem az új élményekkel próbálja majd pótolni a kimaradt kis derű legókockákat. Állandó vívódás elé nézek, vajon melyik részem kerekedik felül és nyomja el a kedélyem mérlegét.

Miért vagyok annyira biztos benne, hogy ez nem csak most sajog hanem még sokáig fájni fog? Mert az elmúlt hónapokban igazán felülértékeltem az életem, és többször is rájöttem, hogy talán még soha nem voltam ilyen boldog. Mindenem megvolt amire vágytam, amit el tudtam képzelni. A legnagyobb áldozat a földön pedig mi más lehet, mint elengedni azt amit/akit szeretünk. És én megtettem. És most egy ideig nem nézhetek vissza. Hiszen okkal történt az is, hogy ott voltam, az is hogy eljöttem. Még magam sem tudom, hogy miért alakult így, ez a szakasz csak a kezdet volt vagy ez volt a vég. Megpörgetném az idő kerekét, de nem lehet. Talán 100 nap múlva ez is kiderül.