Mit tehetünk akkor, amikor felejteni akarunk. Bizonyára mindenki elszenvedte már ennek a kérdésnek a megválaszolása felett érzett gyötrelmet, és hiába végzett vele egyszer belefutott újra és újra ugyanebbe az esetbe. Tudok én is tippeket adni magamnak,másoknak. Tudom, hogy mi segít leggyorsabban, mi a legegyszerűbb stratégia.

A feledéshez idő kell, úgy tartják. De ez így önmagában nem igaz. Nem az óra halk ketyegése enyhíti a kínzó gondolatokat, hanem az új események torlódása, amik tompítják az mellkasba szúródó, szorongató sajgást. A széthullott szerelem, a családi vita, a munkahelyi dráma mind ugyanott marcangol. Valahol ott a bal oldalon, egy dobbanó ütem alatt.

Tehát azzal, hogy időt adok magamnak csupán arra hagyok lehetőséget, hogy a levegőből aláhulló szemcsékkel elfedjem a könnyekkel áztatott, szétmaszatolt lapokat egy előző, nyitott fejezetből. Ettől azonban még nem csillapodik véglegesen a szenvedés. A gyűrött, zavaros oldalak ugyanúgy ott lapulnak majd Az Élet nevű könyvben.  A feledés tehát voltaképp nem is egy javító folyamat. A felejteni akarás egy menekülés. Amitől senki sem lesz jobb ember, nem tesz erősebbé, csupán egyre inkább zárkózottabbá.

Az a helyzet, hogy én nem tervezek elszökni a fájdalmam elől, nem taktikázom, nem akarom, hogy az idő pora befedje a mostani érzéseim, leplezze a lezáratlan részletét a múltamnak. Hiszen hosszú idő után egy levegővételnyire végre újra éreztem, hogy élek. A valódi könnyeimmel, az emberi tökéletlenségemmel, az őszinte nevetésemmel, az igazi énemmel. És ezt NEM akarom feladni. Inkább gondolok folyton arra, ami nem valósult meg és engedem a keserves szorítását, minthogy némán, a háttérből figyelve várjam, hogy lassan minden amivé lettem újra eltűnjön. Hogy miért nem? Mert szeretem!