EGYütt/edül

Ha önismeretről van szó, sokan bátran kijelentik, hogy tisztában vannak magukkal, a jellemükkel, a véleményükkel, hogy bizonyos élethelyzetek mit is váltanak ki belőlük. De úgy hiszem, ha megkérdezem ki is vagy Te valójában, akkor azt nem lehet egyetlen éles határvonallal megjelölni. Mert változhatsz. Azzá is, akivé soha nem is remélted, vagy olyanná, amitől mindig is féltél. Érezhetjük, hogy van egy kialakult személyiségünk, de a váratlan dolgok, az új érzelmek a képzeletet felülmúlóan képesek formálni. A kapcsolataink tehát nagyban meghatároznak. De akkor ki is vagyok én voltaképp? Melyik az igazi énem? Amikor egyedül létezem a nagyvilágban, vagy amikor beengedek valakit az életembe? Mindannyi válasz én vagyok. Mert mind felett én döntök. Abban is, ha rábólintok arra, hogy egy közös életem legyen vállalva az új hatásokat, vagy abban is ha egyedül járom az utam. Nincs jó és rossz oldal. Egyedül az számít, hogy melyik, amelyik boldoggá tesz. Ami egy újabb kérdést vet föl. Így boldog vagyok?

2006...2012...

Az elmúlt 6 évemen tűnödtem. Azon, hogy mire tudok visszaemlékezni belőle. Azon, hogy mennyit változtatam ezalatt az idő alatt..

A középsuli 3. és 4. alapvetően megteremtette a személyiségem, átformált, de egyben életem abszolút legszebb évei voltak, azóta is felülmúlhatatlan. Innen még rengeteg élmény megvan a fejemben: változatos élet barátnőkkel-baráttal, felhőtlen boldogság, gondtalanság, a teljesség érzete. Aztán az egyetem kezdete (2007 szept.) egészen 2008 szeptemberig teljesen tiszta emlék. Az egyetem első hónapjai, az új város, új környezet teljesen a hatalmába kerített, és két súlyos hibát is elkövettem. Azóta is ezeket tartom életem legnagyobb baklövéseinek. A boldogságot csakhamar így valami iszonyatos erejű forgószél kavarta fel majd ledobott valahova, ahol majd fél évig egyedül járhattam az utam, keresve a jó nyomot az életem célja felé és egy embert, aki újra megbecsül. Nyüzsgő világ volt az, amiben a vágyaim egészen apróra zsugorodtak, és közben mindenki felé bizonyítanom kellett, hogy képes vagyok a változásra, a komolyodásra. És így is kezdődött valahogy 2008 nyarán, amikor újra belevágtam egy hosszú kapcsolatba. Onnantól viszont egészen az 2011 tavaszáig szinte semmi eszembeötlő emlékem nincs magamról. Semmi megragadó, semmi felkavaró. Változatlanság, stabilitás, megkomolyodás. Állóvíz, amibe gyakran én magam ejtettem egy-egy követ, hogy érezzem, még élek. Gyakorlatilag közben lassan majdnem teljesen elvesztem, kéthetente sikítottam, hogy segítségre van szükségem. A felszín alatt tehát mégis ott volt valami nyugtalan hullámzás. Ez kezdtett el kibontakozni 2011 szeptemberében és hozott el 2011 végére 3 majdnem tökéletes hónapot, amikor újra mindenféle érzelemet megélhettem. Választ kaptam a kérdéseimre és megtaláltam újra önmagam, amire 2008 januárja óta nem volt példa! De talán túl gyorsan csöppentem az új világba, mert a fejemben nehezebben álltak át a dolgok. Most valahogy még mindig érzem a hűvös szellőt az arcomon, de nem tudom, hogy viharrá teljesedik-e vagy szép lassan elül és ezzel nyugalom tölti-e be majd az életem..(?)