A szerelem árnya

Egyetlen személy is képes tönkretenni. Magához csalogat, kedves szavakkal édesget, majd bezár börtönébe, a bájos kis kalitkába, ami ideig óráig kellemes lehet. Addig míg úgy tűnik itt minden szeretetet megkaphatsz és végre biztonságban érzezheted magad. De mire feleszmélsz már záródik az ajtó, és rájösz, hogy minden érzés, amiben eddig részesültél mostanra csak lebénítja a tested és gondolataid. És csak vergődsz a sivár cellában, amibe önként sétáltál be, ahol már csak értéktelen képzelgéseid léteznek, amiben már csak önmagad árnyéka lehetsz. A kiútat így, egyre erőtlenebbül keresed. Míg egyszercsak sikerül rátalálnod. De addigra már temérdek sérülésed lesz. És mikor végre szabaddá válsz ettől a félelmetes erőtől a még rémítősztőbb ismeretlen vár Rád. A sötét rengetegbe érve pedig előtünnek a régi emlékek. A korábbi sebek felszakadnak és csak lassan múlik a (v)érzés. Továbbhaladsz vagy fájó emlékeid erdejébe bújsz-e, csak Rajtad múlik. Sokszor az egyetlen út, maga a kiút..

Életút

Az élet egy hosszú utazás. Épp olyan mintha egy vonaton zötyögnél. Emberek szállnak fel Hozzád és sokszor csak egy-egy megállóig vannak Veled, aztán feledésbe is merül arcuk. De kell, hogy akadjon olyan is, aki a hosszú út végéig Veled marad..
Először lehet, hogy nem is veszitek észre egymást, csak bámultok ki a fejetekből. De aztán eljön a pillanat, hogy összenéztek. És mindketten tudjátok, hogy ez az alkalom a kezdete valaminek. Egymás mellett szebb a világ és hamar bebizonyosul, hogy valóban belecsöppentél a szerelembe. Őt többé már nem tudnád elfelejteni. Nem is érted miért, megtörténhet azonban, hogy egyikőtöket a sors arra bíztatja, hogy átszálljon egy másik irányba. És azután ki tudja találkoztok-e még valaha? Annyi lehetőség van és oly nehéz hirtelen dönteni.. Egyetlen ember, az Igazi miatt viszont megéri a végállomás elérésének pillanatáig kockáztatni, rohanni, szenvedni, keresni, várni, meghalni..

(2009.01.27.)

A legfontosabbak

Te kiért tennéd tűzbe a kezed? Ki az akiért odaadnád mindened, amid csak van, csak hogy Őt megmentsd? Most pedig gondolj bele ebből hány olyan személy van a listádon, amelyikőjük nem kap annyi megbecsülést, mint amennyit érdemelne. Bizony néha könnyű elhanyagolni azokat, akiket a legjobban szeretünk, mert alapvetőnek vesszük, hogy tudják mit érzünk irántuk. De nem. Mondani kell, éreztetni minél többször. Ettől vagyunk emberek. Egy ölelés és egy szeretlek együtt..nem kell több!

Az én listámon csak két ember van. Anya és nővérem. Ha belegondolok mennyire szeretem őket, akár pár könnycsepp is kicsordul a szememből. Rajongok a személyiségükért, imádom a mozdulataikat, a szokásaikat, a lényüket. Anya, talán sosem olvasod majd ezt. De tudja meg mindenki, én is szeretnék ilyen jó édesanya lenni ám. Ilyen aki, feltétel nélkül tud szeretni, odaadni mindent, betegségben, bajban is védelmez, elfogadja a folytonos tévedéseket, a szófogadatlanságot, és harcol a hétköznapokban évtizedekig, csak hogy a gyerekeinek mindene meglegyen. Ő tényeg ilyen. Nagyobb tiszteletet nem érdemel senki sem ezen földön tőlem, mint Ő. Nagyon szeretlek Anya! Önnzőség lehet, de bár az én testem érne földbe hamarabb, mint az övé, csak hogy hiányát soha ne kelljen éreznem. A nővérem a legönzetlenebb ember, akit csak ismerek és a legjobb barátom is egyben. Nélküle nem érezném biztonságban magam ebben a nagy világban. Ha egyszer mindenki eltünne körülöttem, ő akkoris megragadná a kezem és mellém állna. Tudom. Remélem nagyon sok boldog év áll még mindkettőjük előtt. Gyorsan megy az idő. És elhiszem felnőni látni valakit még gyorsabb, mint átélni azt. Tudom, ez az élet rendje. De... én csak annyit szeretnék: szeretni Őket, minél tovább!

A boldogság nyomában

Mit számít ez az egész? Mit számít ha elbukod vizsgát vagy ha elkésel munkából? Van értelme olyan véresen komolyan venni bármit is, ami igazából csak az aktuális nyüzsgő világ elvárásainak kikerülhetetlen része és nem tesz is boldoggá? Muszáj a kötelességek miatt idegeskedni?

Nem kell megfeszülni. Nyugi, egyszer mind meghalunk. Ezért olyan fontos a mának, a pillanatnak élni blablabla, mondják sokszor. De rájöttem mi a baj ezzel. Képtelenség. Mert amíg az a bizonyos örömteli pillanat tart, nem érzed igazán az értékét, egy kis időnek el kell telni. Mert akkor, ott, nehezen tudod úgy megragadni az érzést, hogy arra azt mondhasd: ez a boldogság. Leginkább csak annyi jöhet őszintén, hogy: most jól érzem magam. Ezért lehetséges, hogy boldogság érzését leginkább a jó emlékeink felidézései okozzák. 100-500 éve is világ volt a világ, az emberek akkor is dolgoztak, akkor is sokan csak egyek voltak a világmindenségből, és jól lehet, hogy ma már senki nem emlékszik rájuk. Ma is így működik minden! Lehet, sőt valószínű, hogy mi is nyom nélkül megyünk el. És tudod mi a 'legjobb'? Hogy a végén senki nem fogja számon kérni mivel is tölöttük el azt a kis időt amit kaptunk a létezésünkre. Senkinek nem is fog számítani. Mert mindenki magának szúrja el, vagy csinálja jól. És mindenki az önmaga boldogságát fogja tovább keresni és tovább fog lépni. Ezért nem szabad erőltetve, félelemben az elvárásoktól, csak a napi munkánknak élve, megfelelni vágyva, a szeretet kimutatása és a saját apró örömeinknek való kedvezés nélkül élnünk. A porszemek leperegnek életünk homokórájában és soha többé nem hozhatjuk vissza őket..