A halál a beteljesülés útja (egy fiatal lány és egy nagybáty emlékére)

A láthatatlan erők képesek a leghatalmasabb pusztításokra. A legnagyobb rombolás pedig mi más, mint a halál. Micsoda hátborzongató szó ez egyes körökben. Ám akadnak olyanok is, akik nem félnek elköszönni az életüktől. Ők, akik már nem érzik, hogy dolguk lenne földi létükben vagy azok, akik már-már jobban rettegnek életüktől, mint haláluktól. Kemény az élet, senki sem cáfolja, a szenvedésnek pedig csak a halál útján lehet megpróbáltatás nélkül véget vetni. Ám mi van azokkal, akik úgy mennek el, hogy csak még egyszer utoljára érezni akarták volna életük tavaszának halovány melegét. Egyben nincs különbség: Valakinek meg kell halni, hogy a többiek megbecsüljék az életet. Jön egy vírus, baktérium, daganat, mindegy mi, és belülről csendesen elpusztít. Úgy emészt fel, hogy közben éppen belőled táplálkozik, és már-már elhiteteti, hogy ez a sorsod, és Te is utolsó pillanatra vágysz. Felőröl minden jókedvet, mosolyt és örömöt, és maga mögött sem hagy mást az itt maradtaknak.

Szóval mitől is félünk igazán? A csendtől, ami utána következik...

A másik oldalon

Úgy gondoltam, helyet adok pár sorban arról, mi is a háttere ennek a blognak. Létezett korábban 3 éven át egy másik csendes kis tárhelyem, senki sem láthatta, és a titkok már-már veszélyesebbek voltak, mint egy hurok a nyakam körül. Ezért is, törölnöm kellett. Néhány fontosabb bejegyzést megmenekítettem, amiket talán itt hamarosan meg fogok jeleníteni, ha aktuálissá válnak. Ne várjon senki napi beszámolókat arról, hogy kivel találkoztam, hol ettem és mit néztem a tv-ben jelleggel. A témák az élet nagy dolgai lesznek kisebb körítésekkel, ha úgy tetszik. De az bizonyos, hogy pontosan fogja látni a lelki állapotomat, az aki képes olvasni a sorok között. Mindenesetre valóban örülnék, ha akadna olyan, aki megértené miről 'hadoválok'. A blog egy fantasztikus menekülési útvonal, ami egyúttal lehetővé teszi, hogy ne tartozzak felelősséggel afelől, ha másokat untatok az életem hullámvölgyeivel, amikor leülnek mellém és meghallgatnak. Aki végigolvassa a bejegyzéseimet nem azért teszi, mert úgy illik. És ez így szuper. A másik dolog, amiért ez a blog indult az, hogy ígéretet tettem magamnak, hogy írok egy könyvet. Elkezdtem. Egy halom jó ötletem volt. De rájöttem, hogy nem lett volna értelme, mert csupán átírtam volna a valóságot egy szomorú mesére. Meg kell élni minden szenvedést, hogy igazán érezzük emberi létünk és az a könyv nem oldotta volna meg ezt a helyzetet. Nem kívánok jó szórakozást az oldalamhoz, hisz az élet sem könnyű és ez tükröződni fog..

A szoba

Mi az, ami egyetlen hetedből sem hiányozhat? Egy cseppnyi rohanás. A hajtás, a határidők, a programok, a küzdelem. Hmm.. mondhatni eltelnek a napok, nemde? És mi lehet még, ami szintén állandó? Az, hogy hazatérsz.

Vár egy szoba. Egy ágy. Egy élet otthon. A saját életed. Minden nap. Kimerülten, de teszel-veszel, folytatod a napi rutint otthon is, zajt csapsz, és közben észre sem veszed, hogyan rakosgatod le a napod terheit nagy kupacokban magad köré a szobádban. Kicsit leporolod őket olykor, megnyugtatod magad, hogy másnak is ilyen gáz az élete. És ez így megy, amíg csak hirtelen el nem kezdesz fulladozni a saját lelkiismereted szemetében. Akkor rendet teszel, elpakolgatsz. Sírsz egyet, megcsinálsz egy-két elhanyagolt teendőt, bocsánatot kérsz pár embertől, megbeszélsz néhány problémát. De véglegesen ettől még nem fogsz kitakarítani. Mindaddig nem, míg el nem határozod, hogy változtatsz és valóban egy ígéretesebb utat választasz. És ha sikerül, onnantól kezdve már nem lesznek szeméthalmok, amiket hazavigyél. Egyszerűen csak boldogan térsz haza a szobába, ami mindent tud rólad, de mégis örökké őrzi a titkaidat. És várni fogod, hogy egyedül lehess a csendben a saját hangoddal, a saját gondolataiddal, a saját világodban.