Könyvespolc

Emlékek könyvei sorakoznak életünk könyvespolcán, egyeseket a semmiből érkező szélvihar dob le elénk, másokat akarattal veszünk elő, és lapozgatjuk újra és újra. Tesszük ezt tudatosan azért, hogy életben tartsuk a korábbi létünk elvesztett darabkáit. De azt a csodálatos valóságot, amit akkor megteremtett nekünk a jelen, mi magunk a képzelőerőnkkel soha nem élesztjük újra olyanná, mint amikor az a megkapó perc adta azt számunkra. Csak a saját életünk árnyvilága lehet az a legszínesebb emlékfoszlány is, amit elpakolunk abba a hatalmas, őrzött könyvtárba. Hiába lehet egy csillogó kincsesládányi érték a fejünkben, tele szertefoszlott boldogságkockákkal, azokkal esélyünk sincs szilárdan építkezni, őszinte örömöt érezni. Teletűzdeljük mézes-mázos fényképekkel a kötetjeink oldalait, de a sorok közt nincs más, mint fogságba ejtett ragaszkodás, örökmozgó nyughatatlanság. Csörgő láncon szenvedő, rabságban létező hamis realitás. A múlt valójában nem létezik. Amit száműzünk magunkba, a derűs pillantok memói, az idilli festmények és felvételtekercsek nem jöhetnek vissza. A pillanat elmúlik és nem tér vissza. Ott voltam, átéltem, az enyém volt, csak az enyém! A boldoságom létezett, éreztem a békéjét, amikor mosolyra bírt. És én felismertem a boldogságot, ott, akkor. Egyre többször ráeszméltem, mert egyre nehezebben adta magát. És arra is rádöbbentem, hogy fájni fog, hogy Nélküle kell majd folytatnom. De elengedtem.  És talán teszem ezt újra és újra, hogy aztán megannyiszor megharcoljak érte és visszaszerezhessem, ha egyáltalán képes vagyok rá, ha egyáltalán a sors engedi. Akár csak arra az egy pillanatra, aztán megint kicsúszik a kezeim közül. A tökéletesség elveszett, és minden amibe kapaszkodtam, az életem valaha létezetett biztos pontja már csak halovány, kusza, megtépkedett fecnik össze-vissza sokasága, amiket mintha csak feldobtak volna a magasba és onnan kapkodnám őket össze kimerülve, lélekfeszítve bízva a felszabadító harmóniában. Aztán egy újabb nap véget ér, és remegve tekintek a következő elé, mert elképzelni sem tudom, mi az, amit holnap már sajnálni fogok a mában, minek érzem majd a hiányát. Mondd, ma mit veszítettem el, amit talán még fel sem fogtam?

Hinni a mesében

Behunyom a szemem. Érzem a lelassult szívverésem. Ez az nyugodtság, amire egész életemben vártam. Elérkeztél hozzám és elhoztad a felhők mögül a legszikrázóbb fénysugarak melegét. Egyek vagyunk és hiszem, hogy tudok Rád úgy vigyázni, ahogyan azt megérdemled. Tudom, hogy nem minden nap lesz zökkenőmentes, de azt is, hogy mindenért kárpótolni fog az, hogy Te már azelőtt értelmet adtál az életemnek, hogy léteztél.

Leüllök Melléd és figyelem, ahogy halkan szuszogva, ütemesen veszed a levegőt. Igyekszem elhesegetni a rossz álmokat Felőled. Akár az életemen árán is védelek.  Megállíthatatlanul mosolygok Rád és képtelennek tűnően odavagyok Érted. Büszkévé teszel pedig ’csak’ szundikálsz. Az apró kezecskéd a bársonyos arcodhoz szorítod és megráncolod a homlokod. A bőröd olyan puha, mintha csak bárányfelhőkből és szivárványból szőtték volna. Az illatod olyan édes, mintha Magad gyűjtötted volna össze a tavasz megannyi tüneményét, hogy elhozd azt Nekünk. Egy varázslat vagy, amit Mi teremtettünk meg azzal, hogy szerelembe estünk. Csodállak, hogy adhattál magaddal ekkora ajándékot Számunkra. Végigsimítom a selymes hajacskád az ujjbegyemmel és érzem, ahogy a törékenységeddel erőssé teszel.  Aztán arra a férfira gondolok, aki Téged olyan okossá fog tenni. Akitől mindent megtanulhatsz majd, amitől értékes ember leszel. Legalább annyira, mint Ő.  És ezzel a gondolattal újra derű ül az arcomra, végre értem mit jelent az: boldognak lenni. Rájönni azzal, hogy milyen buták voltunk mikor még alig mertünk hinni a saját sorsunk szerencséjében és érezni azt, mennyire szeretlek Titeket!

Pihenő

Sokszor gondoljuk, hogy saját sorsunk rabjai vagyunk, de ezt inkább úgy tárjuk magunk elé megnyugtatóan, hogy minden okkal történik. Ennélfogva számítunk a ’jelekre’ és arra várunk, hogy valami/valaki megkönnyítse a bizonytalanságunk. És ha csak egy kevés kételyünk is támad, és úgy érezzük, hogy nem a ránk szabott útra tévedtünk, akkor kettőt hátralépünk és szemlélődünk.

Megállunk és fürkészve tekintünk a végtelen sötétségbe, ami előttünk tátong, aztán hátrafordulunk és mögöttünk elnyúló kitaposott ösvényt figyeljük. Látjuk milyen rögös volt és tudjuk, milyen sok áldozatot kért már. Hányszor elfáradtunk benne és kiültünk egy-egy megállót, amikor szintén csüggedten ácsorogtunk tehetetlenül.

Kérdés mennyi erőnk maradt még. És nem a sétára. Hanem a hitre.  Arra, hogy az új csapásnak megadjuk az esélyt, hogy valami jobb, járhatóbb legyen belőle. És amikor a legnehezebbnek tűnik, akkor kell energiát gyűjteni, de nem másból, hanem magunkból. Ki tudja sikerül-e?  Pedig ezen múlhat egy visszafordíthatlan választás. Egy hatalmas változás. Mind-mind attól függ, milyen állapotban vagyunk képesek lépni. Elgyötörten belebukunk-e ahogyan a lehetőségek, amik elénk tárultak eltünnek a be nem teljesülés homályában vagy menetelünk tovább fáradhatatlanul a ragyogás felé.

Feledés

Mit tehetünk akkor, amikor felejteni akarunk. Bizonyára mindenki elszenvedte már ennek a kérdésnek a megválaszolása felett érzett gyötrelmet, és hiába végzett vele egyszer belefutott újra és újra ugyanebbe az esetbe. Tudok én is tippeket adni magamnak,másoknak. Tudom, hogy mi segít leggyorsabban, mi a legegyszerűbb stratégia.

A feledéshez idő kell, úgy tartják. De ez így önmagában nem igaz. Nem az óra halk ketyegése enyhíti a kínzó gondolatokat, hanem az új események torlódása, amik tompítják az mellkasba szúródó, szorongató sajgást. A széthullott szerelem, a családi vita, a munkahelyi dráma mind ugyanott marcangol. Valahol ott a bal oldalon, egy dobbanó ütem alatt.

Tehát azzal, hogy időt adok magamnak csupán arra hagyok lehetőséget, hogy a levegőből aláhulló szemcsékkel elfedjem a könnyekkel áztatott, szétmaszatolt lapokat egy előző, nyitott fejezetből. Ettől azonban még nem csillapodik véglegesen a szenvedés. A gyűrött, zavaros oldalak ugyanúgy ott lapulnak majd Az Élet nevű könyvben.  A feledés tehát voltaképp nem is egy javító folyamat. A felejteni akarás egy menekülés. Amitől senki sem lesz jobb ember, nem tesz erősebbé, csupán egyre inkább zárkózottabbá.

Az a helyzet, hogy én nem tervezek elszökni a fájdalmam elől, nem taktikázom, nem akarom, hogy az idő pora befedje a mostani érzéseim, leplezze a lezáratlan részletét a múltamnak. Hiszen hosszú idő után egy levegővételnyire végre újra éreztem, hogy élek. A valódi könnyeimmel, az emberi tökéletlenségemmel, igazi érzelmekkel. És ezt NEM akarom feladni. Inkább gondolok folyton arra, ami nem valósult meg és engedem a keserves szorítását, minthogy némán, a háttérből figyelve várjam, hogy lassan minden amivé lettem újra eltűnjön.

Félelem

Annyi mindentől lehet félni. Érzésektől, emberektől, dolgoktól, történésektől. Olyanoktól amire számítunk és olyanoktól, amikről elképzelésünk sincs. Ismerttől és ismeretlentől. Számtalan lehetőség, de mégis hasonló szorongást kelt bennünk. Összerezzenünk és keressük a menekülő útvonalat belőle. Idegesekké, feszültekké, aggódóakká válunk és nem tudunk tisztán gondolkodni. És nem tudunk örömöt sem átélni nyugtalanságunkban. Elindul a fejünkben egy óra, ami csak kattog és számolja vissza a másodperceket addig, amíg újra biztonságban leszünk. Ez egy átmeneti, abnormális,passzív helyzet, amiben csak sodródunk, mindaddig míg vissza nem térünk a normális állapotba. A kérdés, csak az, hogy a normális állapot megteremthető-e újra. Lehet úgy, hogy a félelmeinket magunk győzzük le vagy csak túlélhetjük szemlélődve, küzdelem nélkül a szorongást. A végső állomás ennek megfelelően kétféle lehet: erősebbekké vagy gyengébbekké is válhatunk mire túlérünk a változáson. De lényegében mindegy, mert bárhogy is alakul, a korábbi átlagos állapotot már nem biztos, hogy el tudjuk fogadni. Hiszen változtunk. És akkor már csak annyit tudunk rá mondani, hogy az  ami korábban elég volt, az most kevés.

A félelem tehát változást hoz, a változás pedig félelmet szül. És ebben az ördögi körben, amiben csak szenvedés a létezés, amiben nincs tiszta gondolat, amibe nem szűrődhet be napfény, ebben az állapotban kell döntést hozni, irányt választani. Aztán a végén, igyekezni boldognak lenni a döntéssel.

Hiszen Te akartad, mondják.

Nem, én nem biztos, hogy ezt akartam. Én csak...szabadulni akartam a bizonytalanságomból...

Blogzáró

Eljött az utolsó bejegyzésem ideje. 5 év telt el az első hasonló blogom megkezdése óta és úgy érzem most eljött az ideje felhagynom vele. Érdekes, hogy 5 éve egy szerelmi csalódás késztetett a blogindításra, most pedig pontosan ennek az ellentéte vezet arra, hogy abbahagyjam.

Új fejezet kezdődött az életemben, amiben ennek nincs helye. Eldöntöttem, hogy innentől tervszerűen élem az életem. Pontosan tudom mire vágyom, hogyan építhetem tovább magam és mit szeretnék lejátszani ebben az Élet nevű játszmában. Gondjaim ezentúl is maradnak, de azokat nem itt 'magammal akarom megbeszélni'. Erre ott van életünk társa, a család és a barátok. De igen.. első helyen a társ áll, akiben maximálisan hiszek és bízok. Boldog vagyok. Elszántam magam erre az útra, és kitartok mellette, amíg csak az erőm engedi. A nagy elmélkedéseknek, sóhajoknak és kesergéseknek tehát vége, és helyükre a teljesség elérése és minél több élmény szerzése lép be, mint fő cél. És míg a blogolás itt megszűnik, helyére persze máris új elfoglaltságot találtam, ami bár kissé 'világiasabb', de egyben vidámabb is. :)

Zárásként csak ennyi-->  :)

Pápá

"..tökéletes süti nincs, csak elveszel egyet és azt eszed"

 

Korábban úgy gondoltam, rátalálni az Igazira egy kivételes csoda.

Ma már egyszerűen nem hiszek az Igaziban.

Sok kapcsolaton túl vagyok már. De ha újra kellene csinálnom, nem cselekednék sok mindenben másképp, mint ahogy már egyszer megtettem. Annyi tapasztalot szereztem, hogy mostmár tudom, mi az amire szükségem van. És ezzel együtt rájöttem, hogy az elvárások változnak, de mindig csak egyre magasabbak lesznek. És éppen ezek kombinációjaként bevallhatom magamnak, hogy Igazi nincs. A sokszínű élethelyzeteknek köszönhetően és a saját egyediségünk miatt, valóban hatalmas földi csoda rátalálni egy afféle Igazira, aki mellett úgy érezhetjük, az élet egy paradicsom. Tulajdonképpen valahány fontos kapcsolatomban szerelmes voltam, és mindannyiszor boldog is voltam, és nem ok nélkül. Remek emberekbe voltam szerelmes, olyan egyéniségekbe, akik iránt a tiszteletem és szeretetem örök marad. Tehát igazán nem lehetek elégedetlen. De mostanra úgy vélem, nincs olyan összetett személyiség, ami nekem tényleg annyira tökéletes volna, hogy talán már maga a tökély zavarna.

Fontos elmondanom, nem vagyok boldogtalan. Boldog vagyok. Hiszek abban, hogy olyan ember a párom, aki mellett biztonságban érezhetem magam egy életen át. Csak épp nem Ő az Igazi.

Hibátlan, eszményi társra tehát ne várjunk, mert boldogság létezik anélkül is!! Mindig lesz valami, ami hiányzik, de azért vagyunk ketten egy kapcsolatban, hogy ezt valahogy együtt pótolni, javítani tudjuk.

K. Cs. emlékére

Miért nem adatik meg valami kiváltság a jó embernek? Mondjuk, hogy megéljék legalább az 50. életévüket. Vagy hogy legyen időnk elköszönni Tőlük. Felkészülni, elbúcsúzni.. Így olyan értelmetlen a halál. A minimum az lenne,  hogy soha nem vesszen el az emlékük. De még ez sem.. Mondjuk jó 50 évig még élni fog bennünk, de utána? Úgy tűnünk el a föld színéről, hogy egyetlen napunk sem számított. Legfeljebb magunknak.

A halál egyszerre tabu és egyben a legfoglalkoztatottabb téma is az emberek közt. Vannak napok, hogy ha eszünkbe is jut csak legyintünk, hogy az még odébb van, de van, hogy olyan közelinek érezzük...mintha a halál maga leszállt volna közénk és itt járkálna leselkedve. Megijedünk és egy időre a szeretteinkre jobban figyelünk. De ez sem tart sokáig, mert vissza kell zökkeni a hétköznapokba. Szinte valóban muszáj, egyeseknek minél hamarabb, hogy a pánik ne törjön ki rajtuk, és a gondolataikat minél hamarabb a szőnyeg alá seperhessék, mintha mindez a szörnyűség meg sem történt volna. Aztán még valamiféle szertartással a testet végleg békébe helyezzük, hiszen addig a lélek nyugtalanságával mi magunk is szorongunk. Utána pedig "az idő megold mindent." De csak majdnem, mert minden egyes JÓ ember eltűnésével lesz egy űr ezen a bolygón... :( Csak remélni tudom, hogy valahol egy távoli ponton, egy másik világban épp az ellenkezője történik, és ez az űr eltűnik, befoltozódik és valami új csoda kezdődik...

Nyugodj békében! :(

Esélyek

Minden nap a következőben reménykedni.. ezt egy darabig lehet élni. De ha jön egy visszaesés, és hirtelen eltűnik az út, a szakadék pedig ott tátong előtted, egy pillanatra döbbenten nem tudsz mást tenni, mint hátratekinteni. Nézni vissza a messzeségbe és keresni hol is kezdődött ez az elrontott szakasz. Ha nem is egyedül, de hit nélkül a továbbjutásban, semmi esély. Csak a visszaút lehetséges vagy az ugrás. Nekem melyik maradt?

EGYütt/edül

Ha önismeretről van szó, sokan bátran kijelentik, hogy tisztában vannak magukkal, a jellemükkel, a véleményükkel, hogy bizonyos élethelyzetek mit is váltanak ki belőlük. De úgy hiszem, ha megkérdezem ki is vagy Te valójában, akkor azt nem lehet egyetlen éles határvonallal megjelölni. Mert változhatsz. Azzá is, akivé soha nem is remélted, vagy olyanná, amitől mindig is féltél. Érezhetjük, hogy van egy kialakult személyiségünk, de a váratlan dolgok, az új érzelmek a képzeletet felülmúlóan képesek formálni. A kapcsolataink tehát nagyban meghatároznak. De akkor ki is vagyok én voltaképp? Melyik az igazi énem? Amikor egyedül létezem a nagyvilágban, vagy amikor beengedek valakit az életembe? Mindannyi válasz én vagyok. Mert mind felett én döntök. Abban is, ha rábólintok arra, hogy egy közös életem legyen vállalva az új hatásokat, vagy abban is ha egyedül járom az utam. Nincs jó és rossz oldal. Egyedül az számít, hogy melyik, amelyik boldoggá tesz. Ami egy újabb kérdést vet föl. Így boldog vagyok?