Örökkön örökké

Azon tűnődtem, hogy annyi szerelmet látok magam körül. Elérhetetlenből rengeteget, beteljesültből keveset, viszonzottból alig. Pedig végső soron ez mozgatja az egész életünket, hiszen mindenki szeretne boldog lenni és a legtökéletesebb formája egy valódi földi örömnek egy ideális párkapcsolat. Szinte ahogyan az eszünkhöz kapunk megszületik a vágy magunk mellett érezni Valakit, aki illik hozzánk, akivel az időt legszívesebben megállítanánk, hogy az soha ne érjen véget. Persze először még nem mindenki gondolja komolyan, csak próbálkozik. De aztán ha akarjuk ha nem, egyszer csak egy olyan ember kopogtat az ajtónkon, akire nem tudjuk azt közömbösen rácsukni. Mindig meglepődünk, hogy na erre aztán tényleg nem számítottunk, hogy 2 ismeretlen ismerősből, hogy lett olyan egyértelműen nagyszerű páros, akik annyi mindenben hasonlítanak és korábban mégsem találkoztak. Lényegében mindegy is, hogy kivel és mikor, maga a szerelem, mint megfoghatatlan dolog érdekes, hiszen ez maga egy csoda. Megdöbbentő, hogy tud összekapcsolni 2 embert egy olyan érzés, aminek sehol sincs nyoma, amiben senkinek nincs érdeke, ami az égben köttetett. Miért akarunk folyton róla beszélni mindenkinek, miért gondolunk rá óráról órára, miért akarunk vigyázni rá minden áron, miért akarjuk vele megosztani minden gondolatunkat, miért látjuk eszményinek? Hogy lehetünk olyan vakok, hogy észre sem vesszük, milyen kis csacsik vagyunk közben, hogy mit sem adunk véleményekre, hogy az sem számít, ha őrültnek hisznek? Mert azt gondoljuk, hogy ezt senki nem értheti meg, mert ők nem érzik azt, amit mi. Lehet, hogy így is van, totál mindegy. De miért is akarnánk elvenni bárkitől ezt a semmibe sem kerülő érzést? Hagyni kell a mesét létezni. Én úgy hiszem még egy elbukott szerelem is többet ad, amíg él, mint amennyit elvesz miután elhervad. Beépül a testünkbe, beissza magát az elménkbe és elhiheti velünk a varázslatot, amiben nem értjük a trükköt, de nem is vagyunk kíváncsiak rá. Hiszen akármilyen kis csalafintaság van mögötte nem számít, csak soha ne szűnjön meg. És én hiszem, hogy nem is múlik el véglegesen. Hiszen a szeretet az egyetlen dolog, ami téren és időn át is működik. Mindegy mekkora a távolság, mindegy mennyi idő telt el, egy szerelemből sohasem lesz közöny míg világ a világ. Ha közömbösség lesz belőle, akkor az nem is volt szerelem. Ez az univerzum által a megfoghatatlan semmiből gyurmázott kis érzés talán tompul, de nem tűnik el nyomtalanul amíg 2 ember él és emlékezik. Ami aztán meghatároz minket, és ezáltal a világot. És ilyen egyszerűen és mágikusan lesz végül: a semmiből örökké.

Áldozat

Körülbelül 12 éve fogalmazódott meg bennem az az alapvető gondolat, hogy véletlenek nem léteznek. Akkor még ezt az egyszerű kis tézist, azért ültettem el a fejemben, hogy kivonjam magam alól a felelősség teljes körét, és gyakorlatilag egy karosszékből hátradőlve figyeljem az életem alakulását. Egészen naivan, de úgy gondoltam, én olyan végtelenül szerencsés ember vagyok, hogy odafent megajándékoztak a földi életemmel, amit nekem csak a jolly joker lapok folytonos előhúzásával élveznem kell. Csak az első nagyobb tévedéseim után koppant meg a kőpadlón először a elképzelés, hogy talán mégsincs igazam. Abban továbbra is hittem, hogy a sorsom ki van szabva rám, de abban már csöppet sem voltam biztos, hogy ez csak pozitív kimenetelű lehet. Ekkor kezdtem el először marcangolni magam és olyanná válni, amilyen most vagyok: egy félig optimista lendületű, de depresszív gondolatokra is hajlamos lénnyé.

Miért fontos ez most? Mert most úgy érzem ujjat húztam a sors láthatatlan emberével. Olyan szerteágazó út elé állított, amiből nem lehetett könnyű, előre kiszámíthatóan jó döntést hozni, ami nem bosszulja meg önmagát. Lebénított majd rákényszerített, hogy kilépjek a komfortzónámból és végérvényeresen rálépjek arra az ösvényre, ami meghatározza életem hátralévő részét. Tovább nem maradhattam a megszokott kis környezetemben, mert valaminek a megtapasztalását elbuktam volna. Áldozatot hoztam annak érdekében, hogy valahol űrt hagyjak magam mögöm és valahol kitöltsem azt. És ez most borzasztóan fáj. Mert a választásom eredménye semmiképp sem lehet örömteli, mert az egyik felem folyamatosan szenvedni fog a hiány felett, miközben a másik részem az új élményekkel próbálja majd pótolni a kimaradt kis derű legókockákat. Állandó vívódás elé nézek, vajon melyik részem kerekedik felül és nyomja el a kedélyem mérlegét.

Miért vagyok annyira biztos benne, hogy ez nem csak most sajog hanem még sokáig fájni fog? Mert az elmúlt hónapokban igazán felülértékeltem az életem, és többször is rájöttem, hogy talán még soha nem voltam ilyen boldog. Mindenem megvolt amire vágytam, amit el tudtam képzelni. A legnagyobb áldozat a földön pedig mi más lehet, mint elengedni azt amit/akit szeretünk. És én megtettem. És most egy ideig nem nézhetek vissza. Hiszen okkal történt az is, hogy ott voltam, az is hogy eljöttem. Még magam sem tudom, hogy miért alakult így, ez a szakasz csak a kezdet volt vagy ez volt a vég. Megpörgetném az idő kerekét, de nem lehet. Talán 100 nap múlva ez is kiderül.

Feledés

Mit tehetünk akkor, amikor felejteni akarunk. Bizonyára mindenki elszenvedte már ennek a kérdésnek a megválaszolása felett érzett gyötrelmet, és hiába végzett vele egyszer belefutott újra és újra ugyanebbe az esetbe. Tudok én is tippeket adni magamnak,másoknak. Tudom, hogy mi segít leggyorsabban, mi a legegyszerűbb stratégia.

A feledéshez idő kell, úgy tartják. De ez így önmagában nem igaz. Nem az óra halk ketyegése enyhíti a kínzó gondolatokat, hanem az új események torlódása, amik tompítják az mellkasba szúródó, szorongató sajgást. A széthullott szerelem, a családi vita, a munkahelyi dráma mind ugyanott marcangol. Valahol ott a bal oldalon, egy dobbanó ütem alatt.

Tehát azzal, hogy időt adok magamnak csupán arra hagyok lehetőséget, hogy a levegőből aláhulló szemcsékkel elfedjem a könnyekkel áztatott, szétmaszatolt lapokat egy előző, nyitott fejezetből. Ettől azonban még nem csillapodik véglegesen a szenvedés. A gyűrött, zavaros oldalak ugyanúgy ott lapulnak majd Az Élet nevű könyvben.  A feledés tehát voltaképp nem is egy javító folyamat. A felejteni akarás egy menekülés. Amitől senki sem lesz jobb ember, nem tesz erősebbé, csupán egyre inkább zárkózottabbá.

Az a helyzet, hogy én nem tervezek elszökni a fájdalmam elől, nem taktikázom, nem akarom, hogy az idő pora befedje a mostani érzéseim, leplezze a lezáratlan részletét a múltamnak. Hiszen hosszú idő után egy levegővételnyire végre újra éreztem, hogy élek. A valódi könnyeimmel, az emberi tökéletlenségemmel, az őszinte nevetésemmel, az igazi énemmel. És ezt NEM akarom feladni. Inkább gondolok folyton arra, ami nem valósult meg és engedem a keserves szorítását, minthogy némán, a háttérből figyelve várjam, hogy lassan minden amivé lettem újra eltűnjön. Hogy miért nem? Mert szeretem!

Félelem

Annyi mindentől lehet félni. Érzésektől, emberektől, dolgoktól, történésektől. Olyanoktól amire számítunk és olyanoktól, amikről elképzelésünk sincs. Ismerttől és ismeretlentől. Számtalan lehetőség, de mégis hasonló szorongást kelt bennünk. Összerezzenünk és keressük a menekülő útvonalat belőle. Idegesekké, feszültekké, aggódóakká válunk és nem tudunk tisztán gondolkodni. És nem tudunk örömöt sem átélni nyugtalanságunkban. Elindul a fejünkben egy óra, ami csak kattog és számolja vissza a másodperceket addig, amíg újra biztonságban leszünk. Ez egy átmeneti, abnormális,passzív helyzet, amiben csak sodródunk, mindaddig míg vissza nem térünk a normális állapotba. A kérdés, csak az, hogy a normális állapot megteremthető-e újra. Lehet úgy, hogy a félelmeinket magunk győzzük le vagy csak túlélhetjük szemlélődve, küzdelem nélkül a szorongást. A végső állomás ennek megfelelően kétféle lehet: erősebbekké vagy gyengébbekké is válhatunk mire túlérünk a változáson. De lényegében mindegy, mert bárhogy is alakul, a korábbi átlagos állapotot már nem biztos, hogy el tudjuk fogadni. Hiszen változtunk. És akkor már csak annyit tudunk rá mondani, hogy az  ami korábban elég volt, az most kevés.

A félelem tehát változást hoz, a változás pedig félelmet szül. És ebben az ördögi körben, amiben csak szenvedés a létezés, amiben nincs tiszta gondolat, amibe nem szűrődhet be napfény, ebben az állapotban kell döntést hozni, irányt választani. Aztán a végén, igyekezni boldognak lenni a döntéssel.

Hiszen Te akartad, mondják.

Nem, én nem biztos, hogy ezt akartam. Én csak...szabadulni akartam a bizonytalanságomból...

Blogzáró

Eljött az utolsó bejegyzésem ideje. 5 év telt el az első hasonló blogom megkezdése óta és úgy érzem most eljött az ideje felhagynom vele. Érdekes, hogy 5 éve egy szerelmi csalódás késztetett a blogindításra, most pedig pontosan ennek az ellentéte vezet arra, hogy abbahagyjam.

Új fejezet kezdődött az életemben, amiben ennek nincs helye. Eldöntöttem, hogy innentől tervszerűen élem az életem. Pontosan tudom mire vágyom, hogyan építhetem tovább magam és mit szeretnék lejátszani ebben az Élet nevű játszmában. Gondjaim ezentúl is maradnak, de azokat nem itt 'magammal akarom megbeszélni'. Erre ott van életünk társa, a család és a barátok. De igen.. első helyen a társ áll, akiben maximálisan hiszek és bízok. Boldog vagyok. Elszántam magam erre az útra, és kitartok mellette, amíg csak az erőm engedi. A nagy elmélkedéseknek, sóhajoknak és kesergéseknek tehát vége, és helyükre a teljesség elérése és minél több élmény szerzése lép be, mint fő cél. És míg a blogolás itt megszűnik, helyére persze máris új elfoglaltságot találtam, ami bár kissé 'világiasabb', de egyben vidámabb is. :)

Zárásként csak ennyi-->  :)

Pápá

"..tökéletes süti nincs, csak elveszel egyet és azt eszed"

 

Korábban úgy gondoltam, rátalálni az Igazira egy kivételes csoda.

Ma már egyszerűen nem hiszek az Igaziban.

Sok kapcsolaton túl vagyok már. De ha újra kellene csinálnom, nem cselekednék sok mindenben másképp, mint ahogy már egyszer megtettem. Annyi tapasztalot szereztem, hogy mostmár tudom, mi az amire szükségem van. És ezzel együtt rájöttem, hogy az elvárások változnak, de mindig csak egyre magasabbak lesznek. És éppen ezek kombinációjaként bevallhatom magamnak, hogy Igazi nincs. A sokszínű élethelyzeteknek köszönhetően és a saját egyediségünk miatt, valóban hatalmas földi csoda rátalálni egy afféle Igazira, aki mellett úgy érezhetjük, az élet egy paradicsom. Tulajdonképpen valahány fontos kapcsolatomban szerelmes voltam, és mindannyiszor boldog is voltam, és nem ok nélkül. Remek emberekbe voltam szerelmes, olyan egyéniségekbe, akik iránt a tiszteletem és szeretetem örök marad. Tehát igazán nem lehetek elégedetlen. De mostanra úgy vélem, nincs olyan összetett személyiség, ami nekem tényleg annyira tökéletes volna, hogy talán már maga a tökély zavarna.

Fontos elmondanom, nem vagyok boldogtalan. Boldog vagyok. Hiszek abban, hogy olyan ember a párom, aki mellett biztonságban érezhetem magam egy életen át. Csak épp nem Ő az Igazi.

Hibátlan, eszményi társra tehát ne várjunk, mert boldogság létezik anélkül is!! Mindig lesz valami, ami hiányzik, de azért vagyunk ketten egy kapcsolatban, hogy ezt valahogy együtt pótolni, javítani tudjuk.

K. Cs. emlékére

Miért nem adatik meg valami kiváltság a jó embernek? Mondjuk, hogy megéljék legalább az 50. életévüket. Vagy hogy legyen időnk elköszönni Tőlük. Felkészülni, elbúcsúzni.. Így olyan értelmetlen a halál. A minimum az lenne,  hogy soha nem vesszen el az emlékük. De még ez sem.. Mondjuk jó 50 évig még élni fog bennünk, de utána? Úgy tűnünk el a föld színéről, hogy egyetlen napunk sem számított. Legfeljebb magunknak.

A halál egyszerre tabu és egyben a legfoglalkoztatottabb téma is az emberek közt. Vannak napok, hogy ha eszünkbe is jut csak legyintünk, hogy az még odébb van, de van, hogy olyan közelinek érezzük...mintha a halál maga leszállt volna közénk és itt járkálna leselkedve. Megijedünk és egy időre a szeretteinkre jobban figyelünk. De ez sem tart sokáig, mert vissza kell zökkeni a hétköznapokba. Szinte valóban muszáj, egyeseknek minél hamarabb, hogy a pánik ne törjön ki rajtuk, és a gondolataikat minél hamarabb a szőnyeg alá seperhessék, mintha mindez a szörnyűség meg sem történt volna. Aztán még valamiféle szertartással a testet végleg békébe helyezzük, hiszen addig a lélek nyugtalanságával mi magunk is szorongunk. Utána pedig "az idő megold mindent." De csak majdnem, mert minden egyes JÓ ember eltűnésével lesz egy űr ezen a bolygón... :( Csak remélni tudom, hogy valahol egy távoli ponton, egy másik világban épp az ellenkezője történik, és ez az űr eltűnik, befoltozódik és valami új csoda kezdődik...

Nyugodj békében! :(

Esélyek

Minden nap a következőben reménykedni.. ezt egy darabig lehet élni. De ha jön egy visszaesés, és hirtelen eltűnik az út, a szakadék pedig ott tátong előtted, egy pillanatra döbbenten nem tudsz mást tenni, mint hátratekinteni. Nézni vissza a messzeségbe és keresni hol is kezdődött ez az elrontott szakasz. Ha nem is egyedül, de hit nélkül a továbbjutásban, semmi esély. Csak a visszaút lehetséges vagy az ugrás. Nekem melyik maradt?

EGYütt/edül

Ha önismeretről van szó, sokan bátran kijelentik, hogy tisztában vannak magukkal, a jellemükkel, a véleményükkel, hogy bizonyos élethelyzetek mit is váltanak ki belőlük. De úgy hiszem, ha megkérdezem ki is vagy Te valójában, akkor azt nem lehet egyetlen éles határvonallal megjelölni. Mert változhatsz. Azzá is, akivé soha nem is remélted, vagy olyanná, amitől mindig is féltél. Érezhetjük, hogy van egy kialakult személyiségünk, de a váratlan dolgok, az új érzelmek a képzeletet felülmúlóan képesek formálni. A kapcsolataink tehát nagyban meghatároznak. De akkor ki is vagyok én voltaképp? Melyik az igazi énem? Amikor egyedül létezem a nagyvilágban, vagy amikor beengedek valakit az életembe? Mindannyi válasz én vagyok. Mert mind felett én döntök. Abban is, ha rábólintok arra, hogy egy közös életem legyen vállalva az új hatásokat, vagy abban is ha egyedül járom az utam. Nincs jó és rossz oldal. Egyedül az számít, hogy melyik, amelyik boldoggá tesz. Ami egy újabb kérdést vet föl. Így boldog vagyok?

2006...2012...

Az elmúlt 6 évemen tűnödtem. Azon, hogy mire tudok visszaemlékezni belőle. Azon, hogy mennyit változtatam ezalatt az idő alatt..

A középsuli 3. és 4. alapvetően megteremtette a személyiségem, átformált, de egyben életem abszolút legszebb évei voltak, azóta is felülmúlhatatlan. Innen még rengeteg élmény megvan a fejemben: változatos élet barátnőkkel-baráttal, felhőtlen boldogság, gondtalanság, a teljesség érzete. Aztán az egyetem kezdete (2007 szept.) egészen 2008 szeptemberig teljesen tiszta emlék. Az egyetem első hónapjai, az új város, új környezet teljesen a hatalmába kerített, és két súlyos hibát is elkövettem. Azóta is ezeket tartom életem legnagyobb baklövéseinek. A boldogságot csakhamar így valami iszonyatos erejű forgószél kavarta fel majd ledobott valahova, ahol majd fél évig egyedül járhattam az utam, keresve a jó nyomot az életem célja felé és egy embert, aki újra megbecsül. Nyüzsgő világ volt az, amiben a vágyaim egészen apróra zsugorodtak, és közben mindenki felé bizonyítanom kellett, hogy képes vagyok a változásra, a komolyodásra. És így is kezdődött valahogy 2008 nyarán, amikor újra belevágtam egy hosszú kapcsolatba. Onnantól viszont egészen az 2011 tavaszáig szinte semmi eszembeötlő emlékem nincs magamról. Semmi megragadó, semmi felkavaró. Változatlanság, stabilitás, megkomolyodás. Állóvíz, amibe gyakran én magam ejtettem egy-egy követ, hogy érezzem, még élek. Gyakorlatilag közben lassan majdnem teljesen elvesztem, kéthetente sikítottam, hogy segítségre van szükségem. A felszín alatt tehát mégis ott volt valami nyugtalan hullámzás. Ez kezdtett el kibontakozni 2011 szeptemberében és hozott el 2011 végére 3 majdnem tökéletes hónapot, amikor újra mindenféle érzelemet megélhettem. Választ kaptam a kérdéseimre és megtaláltam újra önmagam, amire 2008 januárja óta nem volt példa! De talán túl gyorsan csöppentem az új világba, mert a fejemben nehezebben álltak át a dolgok. Most valahogy még mindig érzem a hűvös szellőt az arcomon, de nem tudom, hogy viharrá teljesedik-e vagy szép lassan elül és ezzel nyugalom tölti-e be majd az életem..(?)